36. fejezet - Bosszú

Drága Olvasóim!
Meghoztam az újabb fejezetet. Köszönöm szépen az összes kommentet és pipát, amit az előző fejezethez hagytatok, el sem tudjátok képzelni, mennyire hálás vagyok értük! És a 127 feliratkozót is nagyon köszönöm, alig hiszem el, hogy már ennyien vagytok, imádlak titeket! <3 A sulihoz mindenkinek kitartást, akik felvételiznek, azoknak pedig sok szerencsét! :) A fejezet nem lett valami eseménydús, de a következőkben már bőven lesz izgalom. Remélem, azért tetszeni fog. Jó olvasást!

Bosszú

Nem tudom pontosan, hogy
 mit szeretek benne, de azt nagyon...

     Louis lakásához vezető úton egy szót sem szólok, végig lehajtott fejjel sétálok mellette. Fogalmam sincs, mit mondhatnék. Mindig mindenben mellettem állt, én pedig még a karácsonyát is elrontottam, ráadásul most befogad magához. Önzetlenül szeret, én pedig elég csúnyán bántam vele, és képes voltam őt elhagyni Harry-ért, aki ráadásul még mindig szeretek. Úgy szeretem, hogy szinte már fáj, pedig tudom, hogy ennek nem lenne szabad így lennie.
Mire feleszmélek gondolatmenetemből, már a meleg lakásban találom magam. Louis a bőröndömet leteszi az előszobában, majd lesegíti rólam a kabátot, amit aztán felakaszt. Leveszem a csizmámat, majd bemegyünk a nappaliba, ahol helyet foglalunk. A lakás nem túl nagy, viszont azt hiszem, hogy azért ketten még elférünk.
- Alszol a kanapén vagy inkább mellettem? - szólal meg végül, megtörve a kínossá váló csendet.
- A kanapé jó lesz - vágom rá rögtön, halványan mosolyogva. - Öm... köszönöm, hogy egy ideig meghúzhatom magam nálad - tűröm szégyellősen a fülem mögé a hajam és rápillantok.
- Legalább nem leszek egyedül - mosolyodik el. - Szóval most, hogy végre van társaságom, csinálhatnánk valamit - fordul felém egész testével és a kezével megtámaszkodik a kanapé háttámlájának, másikkal végigsimítja a karomat. A sebnél megáll, felsóhajt és komoly arccal néz a szemembe. Tekintetét nem tudom sokáig állni, lehajtom a fejemet. - Megértem, hogy most szörnyen érzed magad, de hidd el, hogy idővel jobb lesz. És Harry-t nem kell többet látnod, ha nem akarod.
- De akarom - csúszik ki a számon. - Vagyis... az a helyzet, hogy nagyon is akarom látni, de annyira haragszom rá, hogy egy kanál vízben meg tudnám fojtani. De sajnos nem tudok kiszeretni belőle - sóhajtok és magam elé meredve gondolkodok el, hogy ugyan mi tetszik nekem ennyire benne? A smaragdzöld szemei, amik gyönyörűen csillognak, mikor rám néz? Az elbűvölő mosolya, hogy szinte elolvadok, amikor gödröcskéi megjelennek az arcán? Tökéletesen puha, mézédes ajkai? Az érintése, hogy amikor megsimít, egy másik világban érzem magam? Az illata, ami átjárva a testem megnyugtat és elfeledtet velem minden problémát? Nem tudom pontosan, hogy mit szeretek benne, de azt nagyon...
- Hahó, Isabel, itt vagy? - integet Louis az arcom előtt, ezáltal szétsöpörve a Harry-ről kialakult képet a szemem elől. Egy kicsit megrázom a fejem, és egy cseppet sem biztató mosolyt vetek felé. Felsóhajt és a fejét rázza. - Szerintem lazítanod kellene kicsit. Esetleg akarod, hogy megmasszírozzalak? - húzza apró vigyorra az ajkait.
- Igen, az most nagyon jól esne, köszönöm - pislogok rá hálásan. Mosolya szélesedik, s feláll.
- Vedd le a pólódat és feküdj hasra, addig hozok testápolót - megy ki. Ledobom magamról a felsőt, hasra fekszem a kanapén és a kezeimet a fejem alá teszem. A szemeimet becsukom és veszek egy mély levegőt, meg akarok nyugodni és egy időre kizárni az életemből mindent, ami valaha gondot jelentett.
Hallom, ahogy visszajön, s érzem, hogy fölém térdel, a combomra ül, de nem nehezedik rám. Egy mozdulattal kikapcsolja a melltartómat és megérzem a bőrömön a hideg krémet. A tubust a földre teszi, majd óvatosan elkezd masszírozni. Jólesően felsóhajtok, ahogy erős kezeit végighúzza a gerincem mentén.
- És öm... tudom, hogy ezt nem most és nem tőled kellene megkérdeznem, de Luke milyen? - kérdezi halkan. Elmosolyodok, megjelenik előttem a kép, ahogy Louis játszik a babával. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó apa lenne belőle.
- Nagyon aranyos. Majd egyszer szólok Gemma-nak, hogy hozza át, rendben?
- Rendben - hallom a hangján, ahogy mosolyog.
Kezeit lejjebb húzza és a derekamat is masszírozza, majd újra felfelé halad és a vállaimból is eltünteti a fájdalmat. Ezeket a mozdulatokat ismétli perceken keresztül.
Úgy érzem, mostanra sikerült teljesen ellazulnom.
- Na, jobban érzed magad? - szól lágy hangon, amitől kiráz a hideg.
- Uhum - motyogom még mindig csukott szemmel. Óvatosan végigsimítja a hátamat, majd érzem, hogy mellettem megtámaszkodik, s egy apró puszit nyom a vállamra. - Köszönöm - mosolyodok el.
- Máskor is! - mászik le rólam. Lassan felülök, úgy érzem, mintha a testem újjászületett volna. A melltartómat magam elé tartom és szégyellősen mosolygok Louis-ra. - Bekapcsoljam? - jelenik meg egy huncut vigyor a száján.
- Igen, kérlek - motyogom és hátat fordítok neki.
- Más esetben inkább levenném, de mivel ilyen szépen kéred, hát legyen - nevet kicsit és bekapcsolja. Meglep ez a mondata, eddig nem nagyon mondott perverz dolgokat. Talán azért, mert szűz voltam és nem akart kellemetlen helyzetbe hozni.
Magamra veszem a felsőmet is, és ahogy megfordulok, égető tekintetével találom szembe magam.
- Neked nem furcsa, hogy még sosem feküdtünk le? - néz rajtam végig és megnyalja az alsó ajkát. Érzem, hogy az arcom kissé elvörösödik és az ajkaimat beszédre nyitom, viszont fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék. Kínos nekem ez az egész, főleg úgy, hogy Louis az exem és még mindig szeret.
- Nem... tudom... még nem gondolkoztam ezen - nyögöm ki végül. Mosolyogva lehajtja a fejét és felkuncog.
- Azért majd egyszer gondolkozz rajta - néz újra rám, ajkain még mindig pajkos vigyor látszik. - Aludj jól - ad az arcomra egy puszit, majd kimegy. Felsóhajtok, az ablakhoz megyek és csak bámulok kifelé a szakadó hóesésbe. Valószínűleg a szilveszterem is hasonló, gyászos hangulatban fog telni. Esetleg Louis-val megiszunk egy-egy pohár pezsgőt, de nem hiszem, hogy nagyon akarnék bulizni.
A szemem megakad egy srácon, aki az utcán járkál lehajtott fejjel. Már a járásáról felismerem, hogy Harry az. Felsóhajtok. Úgy érzem, mintha most szíven szúrnának. Nem tudom, hogy mi fáj jobban; az, hogy nem szerethetem őt, vagy az, hogy ennek ellenére is csak rá tudok gondolni. Kezemet óvatosan a mellkasomhoz emelem, s megfogom a 'H' betűs nyakláncot, ami még mindig a nyakamban lóg. Képtelen vagyok őt elengedni. Legalábbis egyelőre, de a szüleim miatt még bosszút állok rajta.
Lassan érzem, hogy kezdek álmosodni, így ledőlök a kanapéra. Magamra húzom a pokrócot, és szinte azonnal álomba merülök.

Reggel kávéillat csapja meg az orromat. Lassan kinyitom a szemem, és pislogok párat, mire kiélesedik a kép. Louis mosolyogva, egy szál bokszerben ül velem szemben a fotelben és néz engem.
- Mióta nézel? - motyogom fáradtan, felsóhajtok és álmosan a hajamba túrok. Érzem, hogy nincs energiám felülni, így inkább meg sem próbálom.
- Fél órája - iszik bele a bögréjébe. - Kérsz kávét?
- Mm... Nem, köszi - nyújtózkodok ki és ásítok egy nagyot. - Képzeld, álmodtam valamit.
- Na, és mit? - teszi a bögrét az asztalra, majd kényelmesen hátradől és tekintetét rám szegezi. Erőt véve magamon feltápászkodok és elgondolkodok.
- Újra alapítottam azt a maffiát, amiben még anno a szüleim voltak és elvettük Harry-éktől a hatalmat - nézek rá. Az arca eltorzul és felsóhajt, majd a fejét hátradönti. Nyilván sejti, hogy ezt meg is akarom valósítani, ismer már annyira.
- Régebben olyan álmokat váltottál valóra, hogy csónakoztunk egy tavon! De nem alapíthatsz egy új maffiát! Isabel, azok az emberek már öregek! És Harry-ék itt a legerősebbek. Emlékeztetnélek, hogy mindketten hozzájuk tartozunk - néz rám kissé feszülten.
- Én már nem - vonok vállat. - Megmondtam neki, hogy kilépek.
A szemei kikerekednek, a szája elé kapja a kezét és hirtelen feláll. Arca lesápad, idegesen a hajába túr. Mi ebben olyan nagy szám?
- Normális vagy, bazdmeg?! - üvölt rám, már szinte ijesztő. Kicsit össze is rezzenek. - Harry ki fog nyírni! Leszarja, hogy ki vagy, mert neki a szabályok a fontosabbak!
Nemtörődöm stílusban újra megvonom a vállam. Igazából egyáltalán nem félek Harry-től, ami furcsa, mert amikor először találkoztunk, már a tekintetétől is rettegtem. De most úgy érzem, képes vagyok őt legyőzni.
- Na jó - kezd el járkálni jobbra-balra. - Mostantól nem mozdulsz ki a házból! Ismerem Harry minden kis trükkjét és nem fogom engedni, hogy kinyírjon, mert akkor ő lenne a következő, aki meghal! Az új maffiát pedig nagyon gyorsan verd ki a fejedből! - ül le mellém.
- Nem - nézek rá. - Nem vagyok már többé az, aki voltam. Harry-n bosszút fogok állni, nem érdekel, hogy mennyire szeretem őt, akkor is bűnhődnie kell! Neked pedig döntened kell, hogy mellettem vagy ellenem akarsz-e lenni - állok fel és elindulok ki, de megragadja a karomat, visszahúz, én pedig a mellkasának ütközöm. Felnézek rá és várom a válaszát.
- Melletted állok, ez természetes - simítja meg az arcomat. - Csak nagyon kérlek, hogy ne csinálj hülyeséget!
- Nem lesz hülyeség az, hogy bosszút állok rajta. Még pontosan nem tudom, hogy hogyan fogom újralapítani a maffiát, de megoldom! És most elmehetek lezuhanyozni? - sóhajtok. Muszáj egy kicsit lehűtenem magam, mellesleg a legjobb ötleteim mindig a fürdőszobában születnek.
- Persze.
- Köszi - motyogom, majd kikerülöm őt és a fürdőbe megyek. Magamra zárom az ajtót, levetkőzöm, a zuhany alá állok és próbálok egy kicsit lenyugodni, közben gondolkodni. Nyilván azokat az embereket nem vehetem be a szervezetbe, akik még a szüleimmel voltak, de az ő rokonaik biztos szívesen belemennének. Legalábbis nagyon remélem, mert Harry nagyon meg fog fizetni a szüleim miatt, azt garantálom. Új embereket kell szerveznem, olyanokat, akik nem félnek tőle. Talán David-et is rá tudom venni, hogy álljon át hozzám, Louis pedig megmondta, hogy velem van. A fegyverem még mindig megvan, másra pedig egyelőre nincs szükségem.
Ahogy végzek a zuhanyzással, kijövök, megtörölközök és a törölközőt magam köré csavarva jövök ki, mivel a ruháimat ott felejtettem a szobában.
- Hej - fordul utánam Louis, ahogy elmegyek mellette, mire csak mosolyogva forgatom a szemeimet. Kihúzom a bőröndömet, és ahogy keresgélek a ruháim közt, hallom, hogy valaki kopog. - Kinyitnád? A fürdőben vagyok! - kiabál Louis. Felsóhajtok, s az előszobába megyek, kinyitom az ajtót, de azzal a lendülettel vissza is csukom.
- Helló! Hát te itt? - teszi a lábát Harry az ajtóhoz és újra kinyitja. Végignéz rajtam és az alsó ajkát szexin megnyalja.
- Mit akarsz itt? - kérdezem tőle flegmán. Érzem, hogy a pulzusom emelkedik és a levegőt is szaporábban veszem. Nem hiszem el, hogy a jelenléte ezt váltja ki belőlem.
- Tommo-val beszélni, de jó, hogy összefutottunk - dől az ajtófélfának. - Szóval most te és Louis...
- Nem, nincs köztünk semmi - vágok a szavába.
- Harry? Mit keresel itt? - jön oda Louis bokszerben. Na igen, ezt tényleg lehetetlen kimagyarázni. Louis beengedi őt, bár fogalmam sincs, hogy miért, és a konyhába invitálja. Én addig a szobába megyek, hogy felöltözzek, majd odamegyek hozzájuk. Engem is érdekel, miről beszélnek.
- Ez most rád nem tartozik, bocs - néz rám Harry, mire felvonom a szemöldökömet és összefonom magam előtt a karomat. Louis-ra néz, majd újra rám veti tekintetét. Louis telefonja csörögni kezd a másik szobában.
- Ah, bocs - kerül ki és rohan, hogy felvegye. Kicsit beljebb megyek és a pultnak támaszkodok, Harry árgus szemekkel néz a széken ülve.
- Úgy akarsz engem elfelejteni, hogy összefekszel Tommo-val? - áll fel és lassan közelít felém. Nyelek egy nagyot és erőt gyűjtök, hogy ne essek össze.
- Nem feküdtem vele össze. És simán el tudlak felejteni - nézek oldalra, képtelen vagyok állni a tekintetét. Megáll közvetlenül előttem, kezét óvatosan az arcomra simítja. Pontosan tudja, hogy mit vált ki belőlem, tisztában van azzal, hogy mit érzek iránta, és ezt szépen fel is használja.
- Fogalmam sem volt, hogy ők a szüleid. Akkor téged még nem is ismertelek! De éveken keresztül üldözte őket az apám.
- Tudom, nem kell felemlegetni! - nézek rá feszülten. Megtámaszkodik mellettem a pulton, arca közel van az enyémhez.
- Mikor jössz vissza hozzám? - kérdezi a szokottnál is mélyebb és rekedtesebb hangon, amitől rajtam végigfut a hideg, a jó értelemben.
- Soha - nyögöm ki, s próbálom nem kimutatni, hogy majd' megfulladok a közelében, akkora gombóc van a torkomban. Lehajtom a fejemet, és veszek egy mély levegőt. Ahogy illata átjárja a testemet, beleborzongok.
- Pedig muszáj lesz - simítja végig lassan az oldalamat. - Nem fogom kibírni nélküled - suttogja a fülembe, s egy csókot lehel a nyakamra, mire belém szorul a levegő. Azt hiszem, ilyesmit már régebben eljátszottunk, nem kellene ugyanabba a hibába esnem.
- Teszek rá, hogy te mit bírsz ki és mit nem - teszem a kezemet a mellkasára és eltolom magamtól. - Mellesleg mikor akarsz megölni? Most itt lenne az alkalom, gyerünk - nézek rá. A mosoly eltűnik az arcáról, szemöldöke felszalad a homlokáig.
- Tényleg azt hiszed, hogy meg foglak ölni? Te jó ég! Azért azt hittem, hogy ennél jobban ismersz. Neked sosem ártanék - néz mélyen a szemembe.
- Aha. Ehhez képest te ártottál nekem a legtöbbet egész eddigi életemben! És ebben az a vicces, hogy mégis hozzád kötődtem a legjobban!
Tekintete megakad a mellkasomon és elmosolyodik. Észrevette a nyakláncot, ami most még nagyobb önbizalmat ad neki.
- Látod, nem tudsz elengedni - vigyorog és egy puszit ad az arcomra. Szinte égni kezd a bőröm, ahol ajkai érintettek.
- Bocs, csak any... Mit csináltok? - áll meg Louis az ajtóban és összeráncolja a szemöldökét. Harry még mindig túl közel áll hozzám, ajkain büszke vigyor látszik.
- Semmit - kerülöm ki Harry-t, majd Louis-t is és a szobába megyek. A kanapéra ülve felhúzom a lábaimat, átölelem és a fejemet a térdemre hajtom. Magával ragad a magány keserű csendje. A szemem előtt van még Harry édes mosolya, amivel akár gyilkolni is tudna.
Nem tudom, hány perc telik el, amíg magam előtt bámulva dolgozom fel az eseményeket, de nem sokkal később nyílik az ajtó és Louis belép.
- Most ment el. Jól vagy? - jön beljebb, lehuppan mellém és átkarol. Nyelek egy nagyot, úgy érzem, már a sírás fojtogat. Nem biztos, hogy jó ötlet pont neki elmondani a gondomat Harry-től, de ha most nem adom ki magamból, szerintem felrobbanok.
- Miért kell nekem őt szeretnem? - csuklik meg a hangom és a szemeimet már el is lepik a sós könnycseppek.
- Ssh, ne sírj, majd idővel elfelejted! - ölel szorosan magához és nyugtatásképp simogatni kezdi a hátamat.
Akkor fogom tudni őt elfelejteni, amikor végre bosszút állok raja. Az a nap pedig egyre közelebb van...